2013. február 21., csütörtök

Téli teakeverék

Ez itt csak látszólag recept, igazából köszönetnyilvánítás, és még annál is több. Olyasmi, amit eddig nem tudtam vagy nem is mertem soha megfogalmazni, aztán hirtelen inspirációt merítettem Lurkó fiam ékesszólásából. Ez a teakeverék meg alkalmasnak bizonyult arra, hogy ezeket az érzéseimet szavakba is tudjam önteni.


A tea különféle gyógynövények egyvelege  (gyöngyírás a harmicas évekből), amelyet Papó szokott összeállítani az egész családnak. Minden gyermeke és unokája (és dédunokája) szokott kapni belőle, és egész télen át kitart. Tudtommal egy részét maga gyűjti, másik részét a piacon vásárolja, külön-külön megszárítja a hozzávalókat, és csak a legvégén keveri össze. Szeretem ezt a teát, és hogy így gondoskodik rólunk.

Valamelyik vasárnap délután kettesben matattunk otthon Lurkóval. Olvastunk, játszottunk, főztünk, beszélgettünk. És egyszer csak mellékesen azt mondja: olyan jó, hogy te vagy az anyukám – anélkül, hogy felpillantott volna a vonatsínekről, vagy abbahagyta volna a játékot. Azt hittem, nem hallok jól, ezért visszakérdeztem, így elmondta még egyszer, ugyanúgy. Tűzijáték, flitterek, pusziözön és egyéb hatásvadászat nélkül. Elöntött a melegség, de egyáltalán nem az a pillanat volt, amikor a meghatódásomnak drámai keretet adhattam volna (ez most történik, és blogbejegyzésnek hívják). Persze, közelebb hívtam magamhoz, szorosan megöleltem, és hasonló szavakat mondtam neki, de azok egészen üresen csengtek. Azt hiszem, nem volt szüksége válaszra. Minden esetre, azért észrevehetett rajtam valamit, mert azóta nagyon gyakran mondogatja. Átlagban úgy napi tízszer. Például amikor belekönyököl a tányérjába, már nyakig sárosan újra beleugrik a pocsolya közepébe, vagy az indulás forgatagában sehogy sem akarja felhúzni a csizmáját. És hát tényleg remekül működik ez a szívlágyító módszer, mert én mindig elolvadok, és rögtön tudatosítom, hogy bizony, csak hálás és boldog lehetek, bosszús nem. Kicsit sem.


Nagyon elcsodálkoztam, hogy Lurkó ilyen tisztán hangot tud adni mélységes, de nagyon egyszerű, hétköznapi érzéseknek. Alig múlt három éves, én meg tízszer ennyi idő alatt sem tudtam így kifejezni magam. Pedig sokszor elröppen a szeretlek, meg hogy köszönöm a [valamit], de hogy milyen jó, hogy éppen Te vagy ott, és hogy éppen Téged, Veled, Tőled, Neked... Szóval nem túl eredeti most ez tőlem, de kérlek, fogadjátok ezt a nevenincs-érzést most tőlem is. Tudjátok (mármint biztosan érzitek), kire gondolok. Főleg Rád, Mami!

És hát köszönöm!
Bogyó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése