Régóta vágytam már írni olyan mindennapos életvezetési stratégiákról, amelyeket a vadászó-gyűjtögető népek minden bizonnyal kifinomult tudatossággal alkalmaztak. Az antropológiai írások vidám, együttműködő, nyilvánvalóan boldog gyerekekről és felnőttekről számolnak be a legkülönbözőbb vadászó-gyűjtögető törzsek körében tapasztalt benyomások alapján. Létezik, hogy nekik könnyebbek (voltak) a hétköznapjaik, mint a mi kényelemre épülő nyugati világunkban?
Peter Gray, kortárs evolúciós pszichológus szerint a játék és a humor a vadászó-gyűjtögető közösségek egész társadalmi szerkezetének a lényegét érinti. A játék és a humor nem csupán mókát vittek a hétköznapokba, hanem ezeknek a közösségeknek a sikeres társadalmi működését és éppen ez által a szó szoros értelemben vett fennmaradását is szolgálták.
Peter Gray alapvetően azokat az antropológiai kutatásokat vette figyelembe a vadászó-gyűjtögető játékelmélet kidolgozásához, amelyek az ún. „azonnali megtérülés” társadalmaihoz tartoznak (az eredeti cikk pontos hivatkozását, amelynek ez a bejegyzés csupán kivonata és továbbgondolása, egyébként megtalálod a Könyvek között). Antropológiai szakmai körökben különbséget tesznek az élelmet felhalmozó, tartalékokkal rendelkező, illetve nem felhalmozó vadászó-gyűjtögető társadalmak között. A nyolcvanas évek kutatásaiban használták először az ,,azonnali megtérülés” (immediate-return) és a „későbbi megtérülés” (delayed return) fogalmakat. Az „azonnali megtérülésen” alapuló társadalom tagjai egyik napról a másikra, leginkább nomád módon élnek, vadásznak, gyűjtögetnek, és nincsenek bonyolult eszközeik az élelem begyűjtésére vagy tárolásra. John Gowdy, antropológusból lett kortárs közgazdász szerint az „azonnali megtérülés” társadalmai annyira különböznek a miénktől, hogy még azt is rendkívül nehezen értjük meg, miként működhetnek egyáltalán sikeresen. Éppen emiatt különösen értékesek lehetnek számunkra abból a szempontból, hogy segítségükkel újraértékeljük saját világnézetünket. Ezek a társadalmak olyan ökológiai és társadalmi harmóniában éltek, amihez hasonlóra napjainkban nem láthatunk példát. És persze pont ilyen „azonnali megtérülésen” alapuló közösségekben véltek rátalálni egyes kutatók (például Jean Liedloff) a számunkra olykor elveszettnek látszó boldogság nyomára.
Az „azonnali megtérülés” társadalmaihoz tartoznak tehát többek között a jekána indiánok, az afrikai !Kung, a tanzániai hadza, a kongói mbuti, aka és efé törzsek, továbbá a maléziai batek, a fülöp-szigeteki agta, a paraguay-i aché, illetve a brazíliai parakana törzsek is. Archeológiai kutatások és bizonyítékok szerint ezek a társadalmak jóval megelőzték a „későbbi megtérülés” társadalmait, amelyekre nagyobb népsűrűség, letelepedett életmód, a környezetük célzott kizsákmányolása (például halászat által), valamilyen pénznem vagy egyéb presztízzsel bíró vagyontárgyak használata, illetve az élelmiszerek felhalmozása jellemző. Ebben a bejegyzésben a „vadászó-gyűjtögető” megnevezést végig az „azonnali megtérülés” társadalmi csoportjaira vonatkoztatom – egyszerűen azért, mert igazából rájuk, ezekre a boldog emberekre, illetve életvezetési stratégiáikra vagyok kíváncsi. Hiszen úgy tűnik, hogy ezekben a közösségekben a boldogság nem elvont filozófiai fogalom, hanem hétköznapi valóság, amelynek fenntartására kifinomult kulturális szokásokat honosítottak meg.
Szenvedélyesen egyenlőségelvű és együttműködő életvitel - a játék segítségével
Minden várakozásom ellenére, Peter Gray és John Gowdy szerint a vadászó-gyűjtögető közösségek szenvedélyesen egyenlőségelvű, zsarnokoskodást nem tűrő, magas szinten együttműködő életvitele nem magától értetődő, természetes módon adódott. Vagyis nem a magasabb szintű erkölcsi tudatosságból vagy az ember jóságos természetéből fakadt, amit bennünk, nyugati emberekben a modern társadalmi berendezkedés esetleg mára már nagyrészt elnyomott volna. És állítólag nem is tulajdonítható egyszerűen azoknak a környezeti feltételeknek, amelyekben a vadászó-gyűjtögetők olyan sikeresen túléltek. Ez a társítás (mármint az alapvetően „jó” ember a sajátos környezeti feltétekkel együtt) ugyan vélhetően megkívánta, illetve lehetővé tette a vadászó-gyűjtögetők sajátosan boldog társadalmi életét, de Peter Gray szerint nem automatikusan vezetett erre az eredményre. Ami viszont adott és természetes volt, az pedig valami olyan sajátos érzékenység, aminek a segítségével ezek a közösségek (a világ bármely pontján élve) felismerték, hogy a hierarchiára, alárendeltségre és dominanciára épülő emberi viszonyok bármikor tönkre tehetik az egyenjogúságot és önzetlen osztozkodást, amelyen a túlélésük alapult.
Ezek az emberek felismerték, hogy milyen kiemelkedő szerepe van a közösség összetartásának és milyen nagymértékben függnek egymástól: az élelem beszerzése és elosztása, a veszélyektől való megmenekülés, a gyermekek védelme és felnevelése és egyéb hétköznapi kihívások egyértelművé tették, hogy kénytelenek nemcsak együtt élni, hanem a lehető legjobban együtt is működni egymással. Éppen ezért olyan kulturális szokásrendszert alakítottak ki, amely nap mint nap megerősítette a közösség egységét és csírájában fojtotta el a hierarchiára és dominanciára irányuló kezdeményezéseket. Ezekben a kulturális szokásokban pedig sajátos szerep jutott a játéknak, illetve a játékos szemléletnek, amely beépült az azonnali megtérülés társadalmainak lényeges tulajdonságai közé.
Pedig a valóság az, hogy a vadászó-gyűjtögető életmód sem csupa öröm és boldogság. Vannak időszakok, amikor szembe kell nézniük aszállyal és éhínséggel, gyakori a korai elhalálozás (bár nem civilizációs betegségek miatt), a ragadozókkal pedig folyamatosan számolniuk kell. Egy szó, mint száz: a játékot nem a hétköznapi nehézségektől való menekülési útvonalnak tekintették, hanem arra használták fel, hogy szembesüljenek és megbirkózzanak az élet viharaival. Számomra már ez is nagyon kézzelfogható és használható életvezetési tanács lenne, de a java még hátra van. Peter Gray felismerése szerint ugyanis a játék megkülönböztető jellegzetessége nem is az adott tevékenység megnyilvánulási formájában rejlik, hanem abban a motivációban és szellemi hozzáállásban, amelyet az egyén belevisz. Na tessék!
Hogyan érdemes játszani?
A vadászó-gyűjtögető népek játékai sok tekintetben hasonlítanak a mi nyugati világunkban ismert játékfogalomhoz, mégis alapvető különbségeket lehet felismerni a két világnézet között. A játék, mint tevékenység a természeti népeknél is elsősorban a gyerekek elfoglaltsága, de lényegesen nagyobb mértékben kapcsolódnak be a felnőttek is, hiszen nem különül el olyan élesen a gyermekek világa a felnőttekétől: az egyenlőségelvű bánásmód nemcsak felnőtt-felnőtt, hanem gyerek-felnőtt viszonyokban egyaránt megnyilvánul. A vadászó-gyűjtögető játék egyik sajátos jellemvonása éppen az, hogy a legkevésbé sem versengésen, hanem együttműködésen alapul.
Az egyes játékosok ugyan kitűzhetik maguknak azt a célt, hogy nyerjenek, de a játék igazi célja mindig az, hogy maga a játék folytatódjék, a játékos saját magához képest a lehető legjobban teljesítsen, a résztvevők pedig a lehető legnagyobb mértékig, szívvel-lélekkel élvezzék a közösen végzett tevékenységet. A játék lehet ugyan látszólag versengés, de igazából elsősorban együttműködést feltételez, hiszen minden játékos közös érdeke az, hogy minél tovább tartson és mindenki számára élvezetes legyen. Ez pedig azt is jelenti, hogy a résztvevők kénytelenek a többi játékos kényét-kedvét lesni azért, hogy senki ne szálljon ki, vagy legalábbis annyian maradjanak a játékban, ahányan a folytatáshoz elengedhetetlenül szükségesek.
A vadászó-gyűjtögetők értelmezésében a játéknak nem az a célja, hogy győzteseket és veszteseket nevezzen meg, hanem hogy szórakoztasson, illetve – közvetve – tanulásra, fejlődésre késztessen. Hiszen a játék során a résztvevőknek alkalmuk nyílik olyan új képességeket tanulni vagy tökéletesíteni, amelyek erőt, koordinációt, kitartást, állóképességet, együttműködést és szellemességet (mondhatjuk úgy is: intelligenciát) igényelnek és emellett még az egymás közti barátságokat is megerősítik. Ezzel szemben a versengésre épülő játékok arroganciát szülnek a győztesekben és irigységet, meg haragot a vesztesekben, amelyek a megerősítés helyett gyengítenék a közösség összetartó erejét.
Mitől játék a játék?
A játék meghatározásához Peter Gray többféle szempontot használ és olyan tevékenységként írja le, amely: (1) egyénileg választott és irányított (vagyis a játékos bármikor kiszállhat belőle), (2) belsőleg motivált (vagyis az adott tevékenység kedvéért tesszük, nem pedig valami attól független jutalomért), (3) gondolati szabályokra épül (amiket a résztvevők találnak ki), (4) a képzeletvilágban zajlik (vagyis lehetőséget teremt arra, hogy a játékos a körülvevő fizikai valóságból kiléphessen), és (5) amelyet tevékeny és éber, de nem stresszes kedélyállapotban végzünk. A nagy kihívás pedig abban áll, hogy minden résztvevő örömét lelje a játékban, miközben senki sem sértheti meg a játékszabályokat.
Peter Gray szerint a játékosok intuitív módon felismerik, hogy milyen nagymértékben függnek egymástól, és ennek különös jelentősége van az emberi viszonyok szempontjából. Hiszen egyik játékos sem erőszakoskodhat a többivel szemben, mert aki dominálva érzi magát bármikor dönthet úgy, hogy inkább kiszáll a játékból. Ezért a játékosok kénytelenek odafigyelni egymás igényeire és vágyaira, legalábbis éppen annyira, hogy a játék semmi szín alatt se szakadjon meg. Ilyen értelemben, egyéni képességektől függetlenül, minden játékos egyformán értékes a közösség számára.
Vagyis a vadászó-gyűjtögető játék aranyszabálya nem merül ki abban, hogy amit akartok, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is azt tegyétek velük. Hanem ennél tovább megy, és valahogy így fogalmazható meg: azt tegyétek másokkal, amit ők szeretnének, hogy tegyetek velük. A természeti népek játékaiban (és persze egész életvitelében) megragadható egyenlőségelv tehát nem az egyformaságból származik (vagyis, hogy mindenkihez „egyformán” kellene viszonyulni), hanem abból, hogy minden játékos egyéni igényeit és kívánságait egyformán érvényesnek ismerik el. Vagyis úgy fordulnak egymás felé felnőttek és gyerekek egyaránt, ami számunkra ma talán az „igény szerinti szoptatás” újratanult mintája alapján érthető meg. Egy vadászó-gyűjtögető anya azért szoptatja igény szerint a csecsemőjét, mert mindenkihez, így a legkisebbhez is, ugyanazzal a tisztelettel fordul, amely a másik ember alapvető igényeit és vágyait megilleti. A szoptatás idővel abbamarad, de az „igény szerinti” viszonyulás másokhoz az egész életvitelüket végigkíséri: igény szerint nevelnek, tanulnak, esznek, játszanak és élnek.
A játék és a humor, mint kiegyenlítő stratégiák
Annak érdekében, hogy az élvezetes játék menetét fenntartsák, Peter Gray szerint a természeti népek folyamatosan és tudatosan „kiegyenlítő stratégiákat” alkalmaznak. Vagyis ugyanaz kicsiben: ahogyan a játék kiegyenlítő stratégia a nagybetűs Életben, úgy bizonyos kiegyenlítő mechanizmusok magában a játékban is érvényre jutnak. Elismerik a kiemelkedő teljesítményt, megbecsülik a jobb képességeket, de nem nézik jó szemmel, ha a tehetségesebb játékos másokat dominálva fitogtatja a tudását. A jobbak kénytelenek úgy eljárni, hogy mások játékát ne tegyék örömtelenné és dicsekvésükkel, fölényükkel ne hozzanak másokat olyan helyzetbe, hogy kénytelenek legyenek kiszállni a játékból. A legnagyobb tiszteletnek örvendő játékosok azok, akik a legsegítőkészebbek a többiekkel szemben, ugyanakkor a legszerényebbek is a saját szerepük tekintetében. Nem erőfitogtatással, hanem kisugárzással, vonzerővel vezetik a játékot.
Az antropológusok által sokszor megfigyelt és feljegyzett csipkelődés, élcelődés, humor például éppen az ilyen értelemben vett közösségi kiegyenlítődést szolgálják. Úgy tűnik, hogy a természeti népek nem kritizálják egymást nyíltan, hanem a humor eszközét használják arra, hogy soraikban egyenlőséget teremtsenek, alázatosságra intsék a sorbontókat és mérsékeljék az esetleges agresszió mértékét. A jóindulatú ugratás pedig kiváló módja annak, hogy a közösség tagjai felismerjék, ugyanakkor elfogadják saját tökéletlenségüket és egymás hibáit. Ugyanakkor arra is alkalmas, hogy rendreutasítsa vagy megbüntesse azokat, akik valamilyen módon mégis megbontják a közösség békéjét vagy megszegnek valamilyen együttélési szabályt. Az együtt-nevetésnek kétségkívül kötődést segítő funkciója is van, vagyis segít a közösség tagjainak a közelség és a közös identitás megélésében (és itt állítok boldog emléket a saját életem azon felhőtlenül boldog perceinek, amikor a Karinthy-féle röhög az egész osztály közösségmegtartó erejét megtapasztalhattam).
Peter Gray szerint a humor hatékonysága a társadalmi együttélés egyengetésében a játékkal való közvetlen kapcsolatának tulajdonítható. Amikor a természeti népek mókát csinálnak akár a legnehezebb társadalmi problémájukból is, valójában az egész hétköznapi életüket a játék értelmezési tartományába helyezik. Azáltal, hogy nevetségessé tesznek valamit, azt üzenik, hogy az a bizonyos dolog, amelyre a közösség valamelyik tagja olyan elképesztően büszke vagy az a vita, amely miatt olyan bosszús, igazából nem is annyira fontos, mint ahogy az illető gondolja. Mindez csupán játék és a játék lényege az, hogy kellemes és hasznos időtöltés legyen.
Az a játékos pedig, akit éppen kritika ért a humor eszközével, három lehetőség közül választhat: (1) együtt nevethet a többiekkel, ezáltal elismerve a saját ostobaságát, ami által rögtön vissza is kerül a játékba, (2) elszégyellheti magát és kifejezheti megbánását a nevetség tárgyát képező viselkedése miatt, ami szintén megteremti számára azt a lehetőséget, hogy fokozatosan visszatérjen a játékba, vagy (3) megsértődve főhet a saját levében mindaddig, amíg vagy kilép a játékból (elhagyja a közösséget) vagy jobb belátásra tér. A humor azért rendkívül előnyös megoldás, mert olyan módon idézi elő a viselkedés megváltoztatását, hogy a megbüntetett személy egyéni autonómiáját érintetlenül hagyja: szabadon választhat az előtte álló lehetőségek közül és nem záródik ki automatikusan a játékból (ami viszont mindenképpen megtörténne akkor, ha például az illetőt a többiektől elzárnák, fizikailag bántalmaznák, vagy számkivetésre ítélnék). Peter Gray megfigyelései szerint a humor ilyen szerepét számos közösségben alkalmazzák, de kétségtelenül a !kung törzs tagjai űzik igazán művészi szinten és a legmagasabb fokú tudatossággal.
Munkába rohanva gyakran elkalandoznak a gondolataim és olykor erőteljes késztetést érzek arra, hogy menekülőre fogjam, azaz késlekedés nélkül induljak felkeresni valamelyik jó humorú vadászó-gyűjtögető közösséget. Peter Grayt olvasva most már azt is tudom, hogy az lenne igazán szerencsés, ha ilyenkor éppen a !kungokra találnék rá (de vajon érteném a vicceiket?!). Igen, tudom, nem térhetünk vissza az eredeti vadászó-gyűjtögető életmódhoz (lám, az étrendjüket is milyen nehéz még hozzávetőlegesen is követni), de azt a vágyamat azért fenntartom, hogy a hétköznapokban is több időm legyen játékra és kacagásra. Pedig összességében nem hiszem, hogy a vadászó-gyűjtögetők számára könnyebb lenne az élet, csak jobb megoldásokat találtak ki a napi gondok megélésére, mint mi.
Köszönöm, hogy olvastok:
Bogyó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése