A húsevéstől növekedett meg az emberi agy

Ha az embernek éppen nem a biológiai antropológia a szakterülete, a hétköznapok forgatagában nehéz időt találni olyan különleges kérdésekre, mint például az emberi agy tudományosan is megmagyarázható fejlődése. A hagyományos antropológiai kutatások alapján az emberi gyomor összeszűkülésével párhuzamosan olyan fokú agyfejlődés történt, amelynek során az emberi agy a majomszerű 400 köbcentiről 1350-1500 köbcentire növekedett.

A tudósok egyetértenek abban, hogy ezekben a folyamatokban kiemelkedő szerep jutott a vadászatnak, illetve a húsfogyasztásnak. A tudományos vélemények csupán abban térnek el egymástól, hogy az adott kutató mekkora arányú agynövekedést tulajdonít konkrétan a húsevésnek, és mekkorát a hús körül forgó tevékenységeknek.

Az emberi evolúció során bekövetkezett gyomorcsökkenés nem puszta kutatói spekuláció, ahogyan az agynövekedés ténye sem az. Ugyanis a feltárt csontvázakon egyértelműen nyomon követhető az a folyamat, ahogyan a gorilla szoknyaszerű bordáihoz képest az előembernél fokozatosan összehúzódott a bordák alsó része, eljutva a karcsú derekú homo sapiensig. Nagyjából 150 év antropológiai kutatása rávilágít arra, hogy a gyomor méretének összeszűkülése a jobb minőségű élelemnek tulajdonítható, hiszen a húsból nem kellett napi 4-6 kg-ot megenni ahhoz, hogy az előember a fennmaradáshoz szükséges tápanyagokhoz és kalóriához jusson, továbbá nem kellett külön helyet biztosítani a nehezen emészthető növényi cellulóz feldolgozása során felszabaduló gázoknak sem. Gondoljunk egy pillanatra a tülkösszarvúak (magyarán: szarvasmarhák családja) 200 liter körüli gyomrára, vagy az emberhez közelebb álló gorilla kiszélesedő bendőjére. A gorilla naponta 30-40 kilogramm növényt fogyaszt el és a – mellesleg környezetszennyező – metán mellett a gyomra több másféle gázt is kénytelen tárolni ideig-óráig. Az ember esetében tehát a kizárólagos növényevéshez képest a húsevés különleges fejlődésre nyújtott lehetőséget. A húsfogyasztás több ismert és kevésbé ismert módon növelte az agy méretét, ami minőségi ugráshoz vezetett az élővilágban.

Az emberi agy fejlődése során minden bizonnyal kiemelkedő szerep jutott a húsokban előforduló létfontosságú fehérjéknek (úgynevezett esszenciális aminosavaknak), amelyek összessége a kizárólagos növényi étrendben még kombinálva sem található meg, illetve ha bizonyos fehérjék külön-külön mégis előfordulnak növényi alapanyagokban, ezek minősége és felszívódása nem hasonlítható össze a húsok fehérjéivel.

A húsnak tulajdonított agyfejlődés másik kiváltó okának az állati eredetű Omega-3 zsírsavat tartják számon, ami a mai napig fontos szerepet tölt be az agy működésében, sőt a lelki egyensúlyunkban is. A kutatók szerint ez a két tényező (a fehérjék és zsírsavak együttesen) egyfajta közvetlen fizikai-kémiai katalizátorként hatott az agyfejlődésre és egyelőre még a tudósok számára is ismeretlen módon indította el az agy méretének növekedését.

Egyes kutatók rámutatnak arra is, hogy a hús nemcsak összetevőinek köszönhetően, hanem közvetett módon, a vadászaton keresztül is hozzájárult az emberi agy evolúciójához. Ugyanis a vadászat a fizikai képességeken túlmenően intelligenciát és alapos tudást is feltételez. A különböző ragadozó állatokhoz képest a szervezett, rendszeres és tudatos vadászat nem csupán gyorsaságot és erőt igényel, hanem szellemes és fortélyos tervezést, illetve szociális készségeket is. Ezek közé tartozik az egyre kiterjedtebb kommunikáció (kezdetben artikulálatlan hangok és mutogatás, majd beszéd formájában), illetve az együttműködés (vagyis a vadászatban részt vevő egyének összehangolt viselkedése). A sikeres vadászcsoportok tehát évezredekről-évezredekre finomították a vadászati eljárásaikat, a jó minőségű tápláléknak köszönhetően sikeresebben szaporodtak és maradtak fenn, és tovább adták sikerük zálogát: a fejlettebb agyat, az egyre jobb szociális készségekkel együtt.

A hússal összefüggésbe hozható agynövekedés további oka szintén közvetett módon érvényesült és a hús több millió éve tartó rendkívüli szociális értékén alapul. Ez számomra a legmeglepőbb agynövekedési faktor és az alábbiakban bemutatott értelmezésemet Craig B. Stanford elméletére alapozom, amelyre a The Hunting Apes: Meat Eating and the Origin of Human Behaviour című könyvben találtam rá (magyarra fordítva A vadászó majmok: húsevés és az emberi viselkedés eredete). Ezeket a meglátásokat a főemlőskutató antropológus Stanford mellett több más kutató is vizsgálta, így többek között Kim Hill, Kristen Hawkins és Diamond Jared is.

Stanford szerint a csontleleteken kívül két irányban kutathatunk eredményesen a homo sapiens evolúcióját vizsgálva: a természeti népek, valamint az emberszabású majmok körében, mert ezek a csoportok a legjobb élő példái annak, hogy milyen jellegű erőfeszítéseket tett és milyen típusú alkalmazkodáson ment keresztül az ősember hajdanán. Stanford zsenialitása nemcsak abban áll, hogy felismerte a hús szociális értékét, hanem más, antropológiai területeken is megmutatkozik: a többi antropológusoktól eltérően ugyanis nem keresi a hiányzó láncszemet az emberi fosszíliák között a csimpánztól történt leágazást követően. Magyarázata egyszerű: ha egy majom hordát kettészel egy nagy vízhozamú folyó hirtelen megváltozott medre, akkor azt követően a két majom csoport eltérő fejlődésnek indul és pár millió év múlva két különálló majom fajról beszélhetünk. Stanford szerint hiábavaló és a kérdés túlzott leegyszerűsítése lenne a közös ős, mint a hiányzó láncszem keresése a fosszíliák között, hiszen az egy tőről származó, de eltérő körülmények között továbbfejlődött csoportok esetében nincs meg az az egyértelműen meghatározható közös ős, amelyre az antropológusok vágynak.

A biológiai antropológia területén végzett kutatások reformja – vagyis az a felismerés, hogy még a korai előemberek is ettek húst, nem pedig csak növényi táplálékot – a 60-as években kezdődött. Ekkor ugyanis meglepte a természettudósokat, sőt az egész emberiséget, az a Jane Goodall-féle tanzániai jelentés, hogy a galamblelkű és a rajzfilmekben banánevő csimpánz rendszeresen vadászik, tehát húst is eszik, sőt nem is keveset. Mivel egyik legközelebbi állat rokonunkról van szó, ez a felfedezés számos tudós szemét felnyitotta és rájöttek arra, hogy sok korábbi adatot egészen másképp kell értékelni, még akár a paleoantropológiában is.

Több etológus és antropológus megfigyelte például, hogy a csimpánz valósággal sóvárog a hús után, mégis rendszerint csak alkalmi vadászatot indít hússzerzésre, tehát nem szervez vadászatot, csupán azt fogja meg, ami az útjába kerül. Ezt a húsfogyasztást akár elhanyagolhatónak is érezhetnénk, de Stanford – aki több évtizeden keresztül folytatott antropológiai kutatásokat – számszerűen kimutatta, hogy a domináns csimpánz hímek évente körülbelül 110 kg húst esznek, a nőstények ellenben jóval kevesebbet. A csimpánzok legalább 20 féle állatot fogyasztanak, a közepes méretű (körülbelül 5 kilós állatok) tömegével esnek a csimpánzok áldozatául, de még a 20 kilós antilopokat is szétmarcangolják. Mára az is kiderült, hogy ritkán ugyan, de az orángutánok is jókora lajhárokra vadásznak, sőt Stanford szerint a gorilla is készen áll az állati protein emésztésére, amit az is bizonyít, hogy az étrendje pár százalékban gerincteleneket és rovarokat is tartalmaz.

Szintén nagy szenzációnak számít mind a mai napig az is, hogy a csimpánz rendkívül ritkán eszik dögöt: több tíz év alatt mindössze 20 alkalommal figyeltek meg dögevést a csimpánzok körében, míg ugyanezen időszak alatt több ezer sikeres vadászatot jegyeztek fel. Az előember tekintetében is sokáig feltételezték, hogy a húsfogyasztás dögevéssel kezdődött, de ennek az elméletnek egyre kisebb a valószínűsége. Stanford úgy érvel, hogy a dögkeresés nem kifizetődő, mert túl sok energiát igényel, többet, mint akár a vadászat, különösen ha az egykori, vadakban gazdag környezetre gondolunk (szemben a mai szegényes vadállománnyal, amit a saját pusztításunknak köszönhetünk). Igaz ugyan, hogy a 145 cm magas Homo habilis megnevezésű előember leleteinél kimutatták a dögevés jeleit az állati csonton tett beavatkozásaik alapján, de szükségtelen a dögevés elméletét kiterjeszteni a 189 cm magas, harci eszközökkel felszerelt, 1,8 millió évvel ezelőtt is vadászó Homo erectusra és Homo ergasterre, akik láttán minden bizonnyal még a mai oroszlánölő maszájok is elmenekülnének. A kutatók a húsfogyasztással járó minőségi ugrásnak tulajdonítják azt, hogy a férfiak az egyes előembercsoportoknál mért 130-140 cm magasságról elérték a 186-189 cm testmagasságot. Sőt, a Homo heidelbergensis csoportjához tartozó férfiak tekintetében jó néhányszor a 213 cm testmagasságot is feljegyezték a kutatások.

Stanford eredetiségét jelzi az is, hogy bírálja a XX. századi kutatók azon elméleteit, amelyek az embert gyengének láttatják, holott csúcsragadozó volt már legalább 2 millió évvel ezelőtt is. Ezt a lesajnáló látásmódot régebb talán a hézagos etológiai tudás is alátámasztotta, ugyanis egészen a múlt század közepéig nem tudták, hogy a csimpánzok könnyedén és bátran elhajtják az oroszlánnál is veszélyesebb leopárdot, sőt a nagyobb hím páviánok tudatosan és jó eséllyel küzdenek meg a leopárdokkal. Az előember dögfogyasztását tárgyaló kutatóknak hangsúlyozniuk kellett volna az aktív, illetve a passzív dögevés közötti különbséget, ugyanis mind a mai napig van olyan afrikai törzs, amelyik jóformán kihasználja az oroszlán vadászatát és a vad elejtése után azonnal elhajtja a ragadozót. Ez is jelzi, hogy a természeti népek – az előemberekhez hasonlóan - a tápláléklánc csúcsán helyezkednek el, ezért is népesíthették be az összes lakható kontinenst.

Stanford rendkívüli elmélete a hús szociális értékéről viszont mindezen tények tudatában arra helyezi a hangsúlyt, hogy a húsnak már a csimpánzoktól kezdődően (vagyis több mint 6 millió évvel ezelőtt is) olyan különleges szerepe volt, hogy a vadászat, illetve az elejtett vad húsának szétosztása sajátos módon járult hozzá az emberi agy fejlődéséhez. Stanford azt is bebizonyítja, hogy téves az az elmélet, miszerint a két lábra állás és ez által a kezek felszabadulása, illetve az eszközkészítés különösebb agyméretet növelő hatással bírt volna. Stanford szerint ezek a körülmények messzemenően nem gyarapították az agyat olyan mértékben, mint a vadászat és az ezzel kapcsolatos tevékenységek. Kiemeli továbbá azt a rendkívül fontos mozzanatot is, miszerint a hús (illetve húsosztás) a sikeres szaporodás egyik kulcsának tekinthető a csimpánzoknál és az emberi közösségekben egyaránt.

Ez a civilizált ember számára nagyon meghökkentő elmélet alapos és kiterjedt kutatásokon nyugszik. A megfigyelések szerint a sikeres hím csimpánz vadászok húst ajánlanak fel több nősténynek is egy – akár későbbi – esetleges közösülésért cserébe, azok pedig sorban állnak a húsért. Ugyanis mindkét nem közös érdeke a sikeres utódnemzés: a nőstény attól a hímtől szeretne utódot, amelyik a legjobb vadásznak bizonyul, vagyis a legtöbb húst biztosítja, a hímnek pedig érdekében áll sikeres vadásznak lenni azért, hogy a nőstény őt válassza a többi hím közül. Így a sikeres csimpánz vadásznak egyre több utódja lesz a többi ügyetlenebb hímhez képest. Stanford és sok más kutató a hús hasonló szerepét emeli ki több természeti népnél is, csak még szervezettebb formában. A hús sajátos szociális értékét támasztja alá számtalan olyan megfigyelés, amely szerint az emberi közösségekben különleges rituálék és szokások alakultak ki a húsosztás körül.

Antropológiai megfigyelések alapján például kiderült, hogy az egyszerű vadászó-gyűjtögető törzsek körében kontinenstől függetlenül paradox módon történik a hús szétosztása: érdekes módon a sikeres vadász és saját családja jellemző módon nem részesül különösebb előnyben a vadászatot követően (vagyis a saját családja alig kap valamivel több húst), hanem a hús nagy részét különböző bonyolult szabályok szerint osztják szét a törzs többi családja, illetve tagja között. Ilyen megfigyeléseket tettek például az afrikai hadza törzs, a Kalahári sivatagban élő !kung törzs, vagy a dél-amerikai aché indián törzs körében is.

A kutatók különféle módon magyarázzák a húsosztás sajátos szabályait, amelyek minden bizonnyal számos gyakorlati célt szolgálnak. Stanford szerint - a sajátos törzsi szokások mellett - a húsosztás különleges rituáléja biztosította a sikeresebb vadász számára azt, hogy gyakorlatilag korlátlan utódja legyen a lehető legtöbb nőtől. Az elmélet azon alapul, hogy a törzs termékeny nőtagjai (a nőstény csimpánzokhoz hasonlóan) evolúciós okokból érdekeltek abban, hogy a sikeres vadász utódjait neveljék fel. Az antropológusok kimutatták, hogy a sikeres vadásznak lesz a legtöbb családon kívüli gyermeke, illetve arra is rávilágítottak, hogy a sikeres vadász agya egyértelműen fejlettebb volt a gyenge vadászénál. A vadászat annyira összetett tevékenység maradt mind a mai napig, hogy ma a nyugati - csúcstechnikát uraló - férfitársadalom 99 százaléka pár hét alatt éhen halna például az Amazonas menti őserdőkben egy szál íjjal és néhány nyílvesszővel a kezében. A hajdani sikeres vadász agya rendkívüli tájékozódásra volt képes, a nyomolvasásban és az állatok szokásainak ismeretében előbbre járt társainál, összpontosítottabb mozgásra volt képes az idegrendszere segítségével, fejlettebb volt az összes érzékszerve, és az ezeknek megfelelő agyterületei és az egyszerű fizikai képességek és adottságok (magasság, erőnlét, stb.) tekintetében is meghaladta az ügyetlenebb társait.

A sikeres férfi vadászt, mint húsosztót a XX. században több tudós is felismerte, de egyes tudományos körök sokáig – valójában mind a mai napig - hím sovinisztának és a nők számára megalázónak találták az elméletet. Éppen ezért ez a meglátás kényes témává vált egészen a múlt század végéig, amikor is több kutató egymástól függetlenül - tabukat döntögetve - leírta a húsosztás szociális szerepét. Stanford egyébként hasonlóképpen kiemelte a nők gyűjtögető szerepének a fontosságát is. Rámutatott ugyanis arra, hogy a legtöbb közösségben hasznosabb a nők munkája, mint a hipotetikus nagy vad hajszolása, hiszen a természeti népek napi kalóriájának 60-70 százaléka a nők által összegyűjtött kisállatokból, bogyókból és gyümölcsökből származik.

Több kutató, így például Gurven is igyekezett megcáfolni Stanford elméletét, de kutatásai csak részben vezettek eltérő következtetésekre. Gurven azt találta, hogy a vadászó-gyűjtögető népek kalóriaszükségletének valamivel nagyobb arányát biztosítják a vadászott húsok és kevesebbet a nők gyűjtögetéséből származó ételek. Az arányok eltolódása azonban nem zárja ki a hús, mint szociális érték szerepét, amit Stanford hangsúlyoz. Ráadásul, ha esetleg mégis kisebb jelentőséget tulajdonítunk a hús szociális értékének, akkor paradox módon a húsfogyasztás biológiai szerepe kerül előtérbe, ami szintén valós katalizátora az emberi agy fejlődésének.

Más kutatók a csimpánzok húsosztását próbálták cáfolni, részleges sikerrel. Ezek az új kutatások ugyanis csupán azt tudták kimutatni, hogy a tüzelő csimpánz nőstények inkább kaptak húst a csimpánz hímektől a nem tüzelőkhöz képest, de azt a korábbi állítást, hogy a húst kizárólag közösülésért kapják cserébe, valóban sikerült megdönteniük. A cáfoló kutatók tehát kevesellték a populáción belül megajándékozott tüzelő nőstények számát, annak ellenére, hogy ezek számszerűen mégiscsak többen voltak, mint a nem tüzelők. Ebből véleményem szerint az a következtetés vonható le, hogy a húsosztás nem kizárólag a közösülésért cserébe történik a csimpánzoknál sem, hanem egyéb bonyolult, szociális mozgatórugók is állnak mögötte.

Akár tudományos, akár laikus szemmel elemezzük a férfiak vadászatának szerepét, az ősi rítusok maradványait akár a mai hétköznapi életünk szempontjából is értelmezhetjük. A kutatásokból az derül ki, hogy több mint ezer természeti nép vadászai a mai napig heverésznek, ha éppen nem vadásznak, míg az asszonyok tesznek-vesznek, dolgoznak a lombkunyhók körül (igaz, vannak kivételek is, például a batek törzs esetében, de a legtöbb kontinensen elenyészőek a nemek közötti fordított vagy megközelítő szerepek). A férfiak nem véletlenül várakoztak tétlenül, hiszen a vadász stratégia a viszonylag ritkán elejtett, de sok kalóriát és tápanyagot biztosító nagy vadra épít, szemben az energiaigényes, de kevés kalóriát és tápanyagot nyújtó gyűjtögetéssel vagy a kisebb állatok elejtésével. Loren Cordain is erre utal, amikor megjegyzi, hogy ha egész nap rohangálunk, elhasználunk több mint 1000 kilokalóriát, majd hazatérünk 10 almával, amelyek tápértéke csak 800 kilokalória, akkor a fáradozásunk nem térül meg. A sikeres vadász pedig éppen az alkalomszerű, de egyszerre nagyobb mennyiségű, ráadásul tápanyag- és kalóriadús élelem biztosításával alapozhatta meg szaporodási sikerét (azaz – Czeizel Endre szavaival, igaz más összefüggésben – a genetikai halhatatlanságát). Ezért az ereje teljében lévő vadász évről-évre motiváltabb a nagy vad hajtásában, míg a kunyhó közeli munkával (például a manióka kapirgálásával) kevesebb számú utód számára tudná biztosítani a megfelelő táplálékot és ez által a túlélés nagyobb esélyét.

A feministák és sok női kutató viszont nem véletlenül tiltakozott Stanford elmélete ellen. Hiszen ezeken a kutatási eredményeken keresztül Stanford arra is rámutatott, hogy az emberi evolúció főként a férfiág agyán keresztül zajlott, míg a nő mindössze közvetítő szerepet játszott abban, hogy az utódjának átörökítse a vadászat nyomán megnövekedett kiváló agy génjeit. Stanford kedélyborzoló következtetései szerint tehát ugyan a női utódok is részesültek a jobb genetikában, vagyis a vadászat gyümölcseit élvezték ugyan, de a fokozatos agynövekedéshez a sajátjuk nem járult hozzá olyan mértékben, mint a férfiaké. A férfiágon zajló szelekciós nyomású agyfejlődés, illetve átörökítés elméletét olyan megfigyelések alapján is magyarázzák, amelyek szerint sok természeti nép korlátozza a nők húsfogyasztását (ahogyan a csimpánzok esetében is a nőstény jóval kevesebb húst kap), sok esetben pedig – legalábbis bizonyos időszakokban - teljesen tiltják a nők húsfogyasztását.  

Több kutatócsoport dolgozik azon, hogy megcáfolja Stanford elméletét és ennek érdekében a közelmúltban, illetve jelenleg is megfigyeléseket folytatnak, annak érdekében, hogy pontosabb ismereteket szerezzenek a húsosztás körülményeiről. Azonban több, cáfolatnak induló kutatás is paradox módon alátámasztja a sikeres vadász központi szerepét, így az emberi agy ilyen okból történő evolúcióját egyelőre nem tudták kizárni. Ugyanis ezek a kutatások arra a felismerésre vezettek, hogy a jó vadász - a jó minőségű táplálék által - a saját felesége (illetve poligám társadalmakban feleségek) számára is nagyobb fokú termékenységet tudott biztosítani. Ez a jelenség pedig szintén evolúciós katalizátor már önmagában is, a potenciális házasságon kívüli kapcsolatok tekintetbe vétele nélkül is. Tehát ha esetleg cáfolat is éri az elmélet azon részét, miszerint a húsosztás férfiak által kontrollált rituáléja a házasságon kívül született gyermekek közvetett túlélését biztosítaná, a családon belüli gyerekeinek száma és kiváló génállománya mindenképp evolúciós előnyhöz juttatja a jó vadászt (még ha nem is olyan rendkívüli mértékben, mint a házasságon kívüli kapcsolatok esetében).  

A cáfolatok azonban semmiképp sem irányulnak a húsevés agynövekedésre gyakorolt hatására, hiszen a hús biológiai és kémiai katalizátor mivolta ebben a folyamatban kétségtelen. A kutatók csupán a vadászat szociális hatásainak mértékét értelmezik eltérően. Holott számomra logikus a húst övező szociális vonzatok rendkívüli szerepe a homo sapiens és az előemberek esetében, hiszen láthatjuk, hogy a csimpánz nem tudott kitörni a majomlétből, annak ellenére, hogy az értelme jóval az átlagos állatvilág fölé emelkedett. A szakszerűen tanított csimpánz két-három ezer szót is képes megérteni, 800-1000 szót pedig jelbeszéddel is el tud mutogatni, illetve ezek egy részét akár tovább is tanítani a társainak, továbbá néhány szó kimondására is képes, annak ellenére, hogy a hangszálai és a gégéje nem fejlődött a beszéd irányába. A csimpánz azonban nem véletlenül maradt alul az emberhez képest, hiszen nagyrészt növényi étrenden él, nem vadászik tudatosan (csak véletlenszerűen), így a szociális készségei nem fejlődnek olyan mértékben és nem jut annyi fehérjéhez és Omega-3-hoz, amennyi az ember esetében a minőségi ugrást előidézte.

Visszatérve az emberi kapcsolatokhoz, véleményem szerint a poligámia éppenséggel az ügyes vadász eltartó képessége kapcsán válhatott evolúciós sémává. Nem lehet véletlen, hogy rengeteg természeti népnél részleges vagy teljes poligámia tapasztalható mind a mai napig. A jó vadász megengedhette magának, hogy több feleséget és utódot tartson el, míg gyengébb társainak egy felesége volt vagy egyáltalán nem is jutott. Így az evolúciót is felgyorsította a jó gének (fejlettebb agy és remek fizikai adottságok) átadása  a  nagyobb számú utódon keresztül, viszonyítva a szerényebb képességű társakéhoz. Tehát bárhogyan is alakuljon a továbbiakban a Stanford által keltett evolúciós vita, számomra logikus következtetésnek tűnik az, hogy az ügyes vadász poligámiája evolúciós előnyt jelentett, melynek a húsevés volt az alapja a csimpánztól kezdődően egészen a neolitikumig (a földművelés elterjedéséig).

Stanford különleges elmélete és annak minden cáfolata ellenére a vadászattal kapcsolatos evolúció a földművelés elterjedésével egyidejűleg, több mint tízezer évvel ezelőtt végérvényesen befejeződött. Véleményem szerint ez az elmélet semmiképpen nem szolgálhatja semmilyen fajta újliberális családmodell alapját, legfeljebb megmagyarázhat néhány mai viselkedési formát (elkezdve a nemek szexuális viselkedésétől egészen addig, hogy miért olyan nehéz bevonni a férfiakat a háztartás körüli teendőkbe). Annak ellenére, hogy a sikeres vadász elvileg több nő és számtalan utód számára biztosíthat energiaforrást (a nagy adag húsok formájában), a családon belül született gyermekek túlélési esélyét  (függetlenül attól, hogy ők a családapa vagy esetleg éppen egy sikeres vadász leszármazottai) nagymértékben csökkenti az amúgy ügyetlenebb vadász családapa halála. Ahogyan a természeti népeknél az utódok túlélése szempontjából létfontosságú mindkét szülő jelenléte, az apa-anya családmodell a nyugati világban is mind a mai napig a legoptimálisabb közeg a gyermekek fejlődése szempontjából. Az sem kétséges a számomra, hogy a nyugati kultúrában meghonosodott monogám családmodell értékei felülírták a sikeres vadász poligám kapcsolataiból származó előnyöket.

A feleségem szerint érdekes megközelítés a Stanfordot megcáfolni vágyók körében az, hogy kizárólag az elmélet belső logikáját és konkrét megfigyeléseken alapuló következtetéseit támadják. Női szemmel nézve ugyanis inkább abban áll az elmélet különlegessége, hogy a vadászat és a húsosztás végül is a nők választásának szabad utat enged. A vadász tehát osztja a húst, de végül a nő dönti el, hogy szeretne-e utódot az adott sikeres vadásztól - adott esetben a saját párja mellett - vagy sem.

Stanford elméletének és a kapcsolódó antropológiai kutatások jelentősége a mai táplálkozásunk szempontjából abban áll, hogy több síkon is kiemeli a hús evolúciós szerepét és alátámasztja azt az elképzelést, hogy testi egészségre hivatkozva senkit sem szabad kizárólagos növényi étrend felé terelni. Stanford megerősít abban, hogy a hús az ember számára kiváló táplálék és sem környezetvédelmi, sem pedig téves egészségvédelmi ajánlások miatt nem szabadna tiltani a húsevést, hanem inkább hatékony és fenntartható megoldásokat kellene keresni a lehető legjobb minőségű hús előállítására. Mert pár ezer év alatt talán nem, de több tízezer év távlatában akár az is elképzelhető, hogy visszaüt a húsok mellőzése, és ugyan 6 millió évbe került eljutni a csimpánztól a mai agyig, tehát van némi idő vakvágányokon menni, de a lefele menő út általában sokkal gyorsabb szokott lenni...

Köszönöm, hogy velem gondolkozol:

Paleo Toll