Vajas kenyér

Igazi vajas kenyér. Vagyis épphogy nem az, amelyik hasonlít a valódihoz, csak étrendi megfontolások miatt nincsen benne ez meg az. Hogy hányszor ettünk vajas kenyeret az elmúlt pár évben? Hát ritkán, fél kézen meg tudnám számolni. De mindig annyira jól esett! Különösen, ha azokra a kovásszal készült, kézzel gyúrt, kemencében sült házi kenyerekre gondolok, amik közül talán a gyímesi ízlik a legjobban.

Ha őszintén megfontolom, a vajas kenyér nélküli élet egyre nehezebb. Na, nem felnőtt, racionális okból, hanem azért, mert olyasvalakivel kell elfogadtatnunk a vajas kenyér nélküli szemléletünket, aki még csak most ébred rá arra, hogy ez milyen finom, és érdekes módon mások egyáltalán nem is iparkodnak ellenállni neki. 

Az elmúlt hetekben, míg otthon tartózkodtunk Erdélyben, a vajas kenyér nagyon gyakran szembesétált velünk, főleg ugye Lurkóval. Mi felnőttek már megvívtuk a csatánkat a kenyérfélékkel, és nem túl nagy erőfeszítés nemet mondani a hol cukros, hol sós, viszont mindenképp gabonalisztes házi süteményekre. De ha ez nálunk tanulási folyamat volt, akkor vajon miért várom el a lelkem mélyén Lurkótól, hogy ő soha, soha-soha, nem akarjon vajas kenyeret enni? Azok az indokok, amik miatt mi eszünk vagy nem eszünk bizonyos ételeket, számára semmit sem jelentenek. Ezzel szemben - úgy képzelem - nagyon sokat jelentenek azok az élmények, amiket például egy-egy különleges, meghitt kirándulás során megtapasztal. Ilyenkor egészen mellékessé válik, ha valamelyik hátizsákból előkerül a gazdagon megrakott vajas szendvics, és minket is megkínálnak. Hogy is mondhatnám, hogy kisfiam, ne edd meg, mert nem paleo?!

 Vagy amikor szívből szeretett emberekkel ülünk egy asztalnál, akik egészen különlegesen szólnak hozzánk, csak a mi otthoni szokásainktól eltérően ők éppen kenyeret is fogyasztanak a főétel mellé. Hát nem szólhatok, hogy mi ezt bizony nem esszük meg. Hogyan is szólhatnék, amikor a szívem telis-tele van hálával, amiért együtt lehetünk. Szóval magamba fojtom az aggódó paleo gondolatot is, nemhogy a szót, és inkább felidézem, hogy szerencsére nem csak kenyéren él az ember.

 Épp csak azzal a szomorúsággal nem tudok mit kezdeni, amikor úgy érzem, hogy a paleo étrendünkkel mintha magunkra csuktunk volna egy ajtót, még akkor is, ha máskor viszont örülök az újonnan megnyíltaknak. De erre (mint ahogy sok minden másra sem) nem szolgál válasszal a tudomány. Előfordult, hogy saját kézzel kentem Lurkónak a vajas kenyeret, miközben a lelkem harcba szállt a racionális gondolkodásommal: mindegy mit esztek, a lényeg az, hogy itt jártok. Kihalt falu utcáin, fagyott patak partján, a lényeg az, hogy jelen vagytok. A gluténnel és a többiekkel meg majd eligazodunk valahogy hosszútávon. Na, ki érti ezt?

Köszönöm, hogy olvastad:
Bogyó